Szerinted miért nyúlsz olyan gyakran a telefonod után? Vajon mi lehet ennek az egyre intenzívebb függőségnek a hátterében? És egyáltalán: mégis mi a túrót csináltál azokban az időkben, amikor még nem voltak mobiltelefonok? Emlékszel még?
Miközben képesek vagyunk szorongástól szorongásig tántorogni, úgy érezzük, igencsak hiányzik valami, amit elvesztettünk. A dopaminhormon iránti szükségletünk belénk kódolt, a hagyományos kapcsolatok, kapcsolódások felbomlásával pedig kétségbeesetten keressük azokat a lehetőségeket, amikor azt érezhetjük: nem vagyunk egyedül.
Honnan is indult el mindez? Viszonylag távolra kalauzollak majd vissza az időben, nagyjából a rendszeres tv-adások kezdetéig. Amikor a televíziózás még olyan közösségi élmény volt, ahol elemi szükségletünk, a társas kapcsolódás dominált. A technológia fejlődésével azonban ez az élmény egyre inkább magányos időtöltéssé vált, mi pedig nem is sejtettük, hogy ez előkészítette a talajt a mai digitális függőséghez.
Tehát, egyszer volt, hol nem…
Bő fél évszázaddal ezelőtt még társasági esemény volt egy-egy tv-műsor megnézése, olyannyira, hogy a szomszédok is összesereglettek azon szerencsés otthonokban, ahol akadt fekete-fehér Orion vagy Videoton készülék. (Hitted volna, hogy alig 70 éve sugározták Magyarországon az első, kísérleti tv-adást?) A látottakat aztán helyben megvitatták, nézőpontot, véleményt cseréltek az összegyűlt emberek. Később, ahogy a tv-készülékek elterjedtek, már a szomszédok, ismerősök is kevésbé jártak össze.
A sorozatok megjelenésével – no, ki annyira régóta fiatal, hogy emlékezzen erre? – kiürültek az utcák egy-egy Onedin család vagy Dallas epizód kezdetén. A valódi kapcsolódás kisebb késleltetéssel, még mindig megvolt, alig vártuk a másnapot, amikor részletesen meg lehetett tárgyalni, hogy Jockey Ewing megint miféle galádságot készült elkövetni. A televíziók már színesek voltak, így érezhetően könnyebb volt hosszabb időre „odatapadni”. (Nem véletlenül állítottam a mobiltelefonom kijelzőjét egy ideje monokrómra. Kevésbé csábít görgetésre.)
Aztán, ahogy egyre több csatornát tudtunk fogni a készülékeinken, szép lassan a kapcsolataink, beszélgetéseink helyett monoszkóptól monoszkópig bámultuk a televíziót – sok helyütt a családi étkezések is előtte zajlottak. A számítógépes játékok, a sorozatok zsinórban történő bámulása során, az azonnali jutalmazás dopaminlöketére csavarodva, valamiféle társas magányra rendezkedtünk be. Újabb és újabb generáció született és nőtt fel időközben, ebbe az érzelmi attitűdbe ágyazódva. A természetes igényeként bennünk lévő, kapcsolódás iránti vágyat többségük ily módon tapasztalta meg, már csíra korától.
Ma legtöbben akkor fordulnak jobb híján digitális eszközeikhez, amikor magányosnak, feszültnek vagy elveszettnek, kiégettnek érzik magukat. Az online tér adta illúziót kergetik mindeközben, kapcsolódásról álmodnak. Márpedig az agyunk olyan jószág, amely kifejezetten kedveli a gyors visszacsatolást, pláne a megerősítést. Az értesítések, lájkok és üzenetek okozta dopaminlöketek villámgyors kielégülést nyújtanak, némi endorfinnal vegyítve, hosszú távon azonban ürességet hagyva maguk után. Ezt az űrt szeretnénk újra és újra betölteni valamivel, így kergetjük magunkat egy ördögi körbe. Nem mondtam újat, nagyjából ez minden függőség definíciója.
A nonstop online jelenlétnek persze akad még számos érzelmi haszna: segítségével elkerüljük azokat a kényelmetlen érzéseket vagy nehéz szituációkat, amelyekkel aktuálisan szembe kellene néznünk. Ad abszurdum, gondolkodnunk is kellene ilyenkor a pillanatnyi ingereknél távolabbra vezető kérdéseken is. Hát hogy a viharba’ ne lenne ez a folyamatos agyszanatórium lényegesen könnyebb ellenállás? És végső soron mi més lenne pihentetőbb az elménk számára, mint escape gombot nyomni akkor, amikor a „valóság” kopogtat?
Nem ma jöttek le a falvédőről a készülékek és a különböző algoritmusok tervezői sem. Az okoseszközöket eleve úgy tervezték – a kényelmünk érdekében, nyilván -, hogy a figyelmünket minél hosszabb ideig lekössék. Az értesítések és az információáradat mind-mind a függőségünket erősítik. Magasra a kezeket: ki hagyja abba a Tiktok nézést egy videó után? No, ugye. Kiszolgáltak minket, ezzel váltunk kiszolgáltatottá.
Társadalmi normává tettük, hogy bármikor elérhetőek legyünk. Ez nemcsak krónikus mentális – és persze ennek nyomán fizikai – stresszt okoz, hiszen töltődés helyett is csak adunk, de megnehezíti (vagy egyenesen lehetetlenné teszi) sokak számára a határaik meghúzását is. Az online tér gyakran felszínes kapcsolódást kínál, nem pedig valódi közösségi élményt. Ezt a folyamatot csak felgyorsította az össztársadalmi „maradjotthon” néhány éve.
A digitális eszközökhöz való folyamodás – akárcsak egy cigaretta meggyújtása, vagy a borospohár kézben tartása – megnyugvást nyújt olyankor, amikor valami kellemetlent szeretnénk elkerülni. A mobiltelefon a kezünkben olyan, mint egy pszichológiai kapaszkodó, amely talmi biztonságérzetet ad.
A megoldáshoz nincs nálam a csodaszer. Az te magad vagy. És tudod, mert sokszor mondtam már: az apró lépések.
Amikor beszélsz a digitális függőségedről, arról az érzésről, amit az érzelmi biztonságod hiánya okoz benned, máris tettél a mentális egészségedért, amely a fizikai jól-léted alapját is adja. Tegyél fel ne csupán bátor, de kényelmetlen kérdéseket is magadnak is ezzel kapcsolatban. Ilyenekre gondolok például:
Most mit szeretnék pótolni?
Mire lenne valójában szükségem itt és most?
Milyen tevékenységek töltenek fel igazán?
Mikor foglalkoztam ezekkel a tevékenységekkel utoljára?
És ha már ahhoz is van benned elég kurázsi, hogy megoszd mindezt azzal, aki fontos számodra, máris úton vagy egy tartalmasabb, valódi kapcsolódás felé. Szorítok, hogy elhidd: képes vagy rá.