Az evészavarok és súlyproblémák hátterében meghúzódó önismereti, önértékelési történettel a legtöbb érintett általában tisztában van, jól-rosszul próbál is megküzdeni vele. Azonban a mögötte esetlegesen megbúvó párkapcsolati, kapcsolati problémák felismeréséig már vajmi kevesen jutnak el. Persze, igen praktikus kifogás a genetika, meg a „szeretek enni”, illetve az is, hogy „nálunk a családban mindenki ilyen”. Az anorexia és a bulimia nervosa mindegyike napjainkra már egyre fiatalabb korosztályt érintő, komoly szövődményekkel járó kórkép. Az előbbi könnyen észrevehető, utóbbi azonban sokáig rejtve marad a közvetlen környezet elől is, mígnem végül az életminőség, a kapcsolatok minősége – és egyáltalán: a kapcsolatok léte – válik fenyegetetté. A kontroll feladása, vagy éppen túlzott kézben tartása az élet számos területére rá tudja nyomni a bélyegét: hát miért pont az evés maradna ki a buliból, ami nélkül létezni se tudnánk?
Lukács Liza könyve az evészavarok mibenlétéről nem volt könnyű olvasmány. Nem, mintha nem lenne közérthető és szemléletes példákkal illusztrált. Sokkal inkább az tette számomra nehézzé a feldolgozását, hogy magam is hajlamos vagyok – régebben gyakran, jó ideje azonban már egyre ritkábban – stresszevővé válni. Az evés, vagy éppen az evés hiánya, esetleg a bulimia esetében az önhánytatás, mint feszültségcsökkentés mindig egy jel arra vonatkozóan, hogy valami fizikailag vagy lelkileg kezd kicsit kibillenni.
Eric Berne hat pszichológiai éhségleírása, amit további kettővel egészített ki a szerző, nehezen elválasztható egymástól, néhányuk összemosódik. Az ingeréhség, amit okozhatnak a szürke hétköznapok, a napi rutinba és az örökös mókuskerékbe való belefáradás, de kiváltója lehet a monoton munka, vagy éppen a kihívások stresszként való megélése is. Ingeréhség lehet az is, ha hirtelen vágnánk bele egy életmódváltásba, egyszerre vonva meg magunktól mindent, amit addig fogyasztottunk.
A kapcsolatéhség a társas és személyes kapcsolatok kiüresedésével törhet elő. A mennyiségi kapcsolatok, a kiterjedt „baráti kör” gyakran éppen a minőség rovására megy, amit étellel, lehetőleg minél szénhidrátdúsabbal igyekeznek sokan betölteni. Az elismeréséhség leginkább meghatározó ideje talán épp a kisgyermekes lét, az otthonülés ideje lehet. Ezt különösen nehézzé teszi a következményeként előforduló falásrohamok utáni önvád, a testi megjelenésben való változások feldolgozása.
A szexuális éhség a testtudatossággal, a telt idomok nemi szimbólumával és a vonzerővel fonódik szorosan össze. Innen már egy lépés csak a média által sulykolt ideális testkép, aminek sokan képtelenek megfelelni. Ha egy felnőtt, ivarérett nőnek fejletlen tizenévesnek kell látszódnia, az már önmagában evészavarokhoz vezethet.
A strukturálási éhség a felelősségvállalásról, míg a cselekvési éhség a túlhajszolt élet velejárójáról, a burnoutról szól. Az öngondoskodással és az életközépi vagy életkezdési válsággal a produktivitási éhség járhat együtt, míg a szeretetéhséget a korai gyerekkorban gyökerező minőségi idő és a megkapott figyelem hiánya idézheti elő.
Valamennyi éhségnek szükségszerűen létezik evésen kívül is megoldása, sokukhoz szakember segítsége szükséges, hogy a tünetek ténylegesen megszűnjenek, ne csupán változzanak. Első lépésként azonban a felismerés is megteszi. Innentől pedig rajtad, rajtunk áll, hogyan tovább.