Máté Gábort olvasni számomra soha nem volt egyszerű műfaj. Ha tanácsolhatok valamit, még véletlenül se a lefekvés előtti órákra időzítsd. Én lassan, döcögősen haladtam ezzel a könyvével úgy is, hogy napközben olvastam (miközben párhuzamosan másik három könyvvel is birkóztam), mert igyekeztem magamban alaposan megforgatni gondolatait, következtetéseit. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy nem egyszer el is kalandoztam menet közben.
Ami nekem elsőként eszembe jut a figyelemhiány-zavarról, az az, hogy valamennyien ott gubbasztunk ezen az igen széles spektrumon, akár kaptunk valaha is efféle komolyan hangzó diagnózist, akár nem. Ki hosszabb, ki rövidebb ideig időzik a tünetek között, kinek az impulzív vásárlás, kinek a hiányos impulzuskontroll, megint másnak a kényszeres beszéd, a folyamatos időzavarban való zsonglőrködés vagy épp a folyamatos, lóugrásban történő érvelési és gondolkodási stratégiája mutat rá arra, hogy van teendője ezen a területen is.
Hogy magamra ismertem-e vajon a könyv lapjain, némely tünetet olvasva? Határeset. Bár, ahogy a családom nemrégiben félig tréfásan rámutatott, én valójában nem figyelemhiányos vagyok, csupán tesztelem az ő figyelmüket. Naponta többször és sikerrel. Egyelőre nem akartak még agyoncsapni, gondolom, idő kérdése, hogy az időnként látványos érzelmi allergiámra ilyenformán nyújtsanak tüneti kezelést.
Mindenesetre megfontolandó a szerző alábbi mondata: „A figyelemhiány-zavar kitűnő példája annak, hogy az emberek miként maradnak felnőttként is megoldatlan gyermekkori problémáik foglyai.” Azt hiszem, sokunknak akadhat ilyesféle, magában hurcolt sérülésekkel feladata, melyek megoldása jócskán a visszafelé mutogatáson túl kezdődik. És talán mondanom sem kell, hogy kiválóan el lehet vele karistolni évtizedekig, remek program.
A Szétszórt elméket elsősorban azoknak ajánlom, akik valamilyen formában magukra vagy a környezetükre ismernek ezekben a tünetekben. Esetleg azoknak, akik érzik, hogy van még átdolgozandó sérülésük, mi több, érteni is szeretnék, mi zajlik bennük vagy a közelükben élőkben. Máté Gábor stílusa nemcsak tudományos és hiteles, hanem mélyen együttérző, melytől az olvasó valóban érezheti, hogy nincs egyedül a kérdéseivel.
Olyan könyv, amely azoknak is hasznos lehet, akik az önismeret útján keresik a továbbhaladás lehetőségeit. Tökéletes ajánlóm talán sosem lesz róla (tényleg, mitől lesz egy szubjektív ajánló tökéletes?), mert ez az a könyv, ami újra és újra gondolkodásra késztet majd és újraolvasva ismét más kérdéseket vet fel.