Az orvostudományt sokszor a véletlenek lendítik előre. Még akkor is, ha ezek a véletlenek egyes gyanútlan szemlélőkre nézvést időnként meglehetősen nagy kellemetlenséggel is járnak. Gondoljunk csak Szent-Györgyi Albertre. A gasztroenterológia alapjait is ilyesféle malőr teremtette meg. De tudod mit? Repüljünk inkább vissza gondolatban 200 évet.
A Michigan állam-beli Mackinac szigetén járunk, amelyet az őslakosok Mishimikinaaknak , vagyis Nagy Teknősnek neveztek, vélhetően formája miatt. Manapság ez a hely már afféle üdülőparadicsom, azonban a 19. század elején, jobbára szőrmekereskedők jártak arrafelé.
Történetünk alig 40 évvel az Északi Hadjárat után kezdődött, amikor is az angolok hosszas vacillálás után már fél lábbal birtokon kívül, az amerikai csapatok pedig fél lábbal belül voltak.
Mishimikinaakon 1822 nyarán az a nap is épp úgy indult, mint a többi. A vevők ráérősen nézelődtek a füstölt húsokkal, gyógynövényekkel, üvegekkel, zsákokkal és dobozokkal megrakott vegyesboltban, amikor egy kétballábas vásárló valahogy megbotolhatott egy megtöltött puskában. A fegyver elsült, a golyó pedig egy fiatal prémvadász, bizonyos St. Martint hasába fúródott. Kétségkívül peches napja volt a fickónak, a golyó a bal tüdeje mellett elhaladva több bordáját is eltörte.
Gyászos véget ért volna a történet, ha nem tartózkodik épp a helyszínen egy Dr. William Beaumont nevű fiatal sebész, aki azonnal a póruljárt prémvadász segítségére sietett. Orvos és páciens sorsa akkor forrt össze, amikor kiderült, hogy St. Martin nem csupán túlélte a balesetet, de köszönte szépen, részéről remekül elkaristolt a továbbiakban, dacára annak, hogy a hasán, a gyomra magasságában továbbra is egy bizarr lyuk tátongott.
A sebszélek ugyanis különösmód a gyomorfallal forrtak össze, amit a doktor úgy értékelt, hogy nicsak, ölébe hullott a szerencse. Élő – és nem utolsó sorban hálás – páciensen tudta így megfigyelni a gyomor, illetve az emésztés működését. Csaknem 240 kísérletet hajtott végre a jó doktor tudásvágytól ösztökélve, lyukas páciensén. Különféle ételeket dugdosva a likba, majd madzagon húzva kivette azokat, hogy megnézze, mennyi idő alatt és milyen módon emésztődnek odabent. Később mintákat is vett a gyomorból, így jött rá arra, hogy az ott található sósav, nem pedig – ahogy addig hitték – az izmok segítik az ételek lebontását.
A kísérletezés során St. Martin gyakran érezte magát betegnek, ami nem csoda, tekintve, hogy a lelkes doki meglehetősen nagy vircsaftot csapott az emésztőrendszere környékén. A kísérleti alany hosszasan tűrt. Aztán nem akarván élő laborként működni tovább, végül 8 év után Quebecbe távozott lyukas gyomrostul. Addigra azonban a sebész már összegezte tapasztalatait és könyvben. Voltaképp mindketten jól jártak, az utókorról már nem is beszélve.
Bár doktor Beaumont feljegyzései mára nem minden vonatkozásban bizonyultak helytállónak, így esett, hogy mi, a kései utókor egy eltévedt golyónak köszönhetjük az emésztésfiziológia, illetve a gasztroenterológia alapjait.
A kép forrása: Eric Gaba (Sting) — CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons