Vallomással tartozom. Imposztorszindrómás vagyok. Arra, hogy mégis mennyire, ennek a könyvnek az elolvasásáig nem igazán döbbentem rá. (Jelzem, a könyvben lévő teszt során kiderült, hogy minimum ezüstfokozatom van benne. Egész pofás, már-már büszke voltam rá.) Mint ahogy sokáig arról sem volt tudomásom, hogy egyáltalán létezik efféle szindróma, olyan szinten merültem el a csinos kis kupacként mellé biggyesztett perfekcionizmusomban. Mert az is okozott és okoz mind a mai napig bennem épp elég gubancot. Tudod, ez egy olyan állatfajta, amelyik folyamatosan azt morogja a fejemben, hogy „képes vagy te erre még ennél sokkal jobban is”. Én pedig jólnevelten engedélyt kérek megfeszülni.
Nekem is megvan a saját Ernőm, mint Cilinek, aki időről időre osztja az észt (mármint az enyémet) bennem és nekem, csak épp frappáns nevet nem kapott tőlem az idők során. Mondhatnám, vagyis mondhatná ő: ennyire futotta.
A könyv olvasása már az első oldalak után számos homlokracsapást eredményezett nálam, na nem, mintha annyira jólesett volna. De már egyszerűen az a tény, hogy nem én vagyok egyedül ilyen bonyolultan összerakva, nyújtott egyfajta megkönnyebbülést. (Valahogy úgy éreztem magam, mint kedvenc gyerekkori bakelitemen Toto: „Akkor mégsem én vagyok a lüke!”) A könyvben minduntalan felbukkanó sorstárs-vallomások pedig mintha tényleg teljesen rólam szóltak volna. Ráadásul számos előnnyel is járhat ez az állapot, ha te is benne vagy, tudhatod. Kezdve a folyamatos tanulni és tudni vágyáson át, a bukástól és a felsüléstől való védelemig, amit nyújtani tud neked. Mert hát nincs miben megbotlani, ha el sem indul az ember, nem igaz?
A megoldás? Ne várj katarzist, mert van ugyan, de mégsincs. Ha már egyszer ráfaragtál, hát imposztoros maradhatsz akár életed végéig is, annyira hozzád nő, maximum kevesebbszer kapod rajta magad ezen – ahogy mostanában már én is. Azonban számomra már az is bátor tett, merész ugrás, hogy egyáltalán írok róla. Tovább megyek. Hogy egyáltalán létezik ez az oldal, ahol hétről hétre képes vagyok, nem csak írni, mert az nem akkora kunszt, de közzé is tenni mindezt, vállalva azt, hogy lesz esetleg, aki fogást talál rajta(m).
Hogy el tudom képzelni: akár lehetek abban egészen jó is, amit teszek. Ezt pedig nem csak a folyamatos tanulásnak, és Brené Brownnak, hanem többek között ennek a könyvnek is köszönhetem. Stressz ez is, méghozzá a javából. Azonban időről időre képes vagyok már két vállra fektetni, és jó úton haladok afelé, hogy végül eustresszé avanzsáljon. Mi mást is kívánhatnék?