Vannak napok, amikor délutánra teljesen bizonyos vagyok benne, hogy az aznap reggeli bejegyzésem nekem, magamnak íródott. Bár ez így meglehetősen emelkedetten hangzik, átélve azért korántsem mindig az. A tegnapi is egy ilyen nap volt, bár a poszt megírásakor ezt még nem sejthettem.
A tanulság? Számomra több is van.
Az első, hogy a mentor is ember, aki elfáradhat. Aki hiába tudja és tanítja, a stresszkezelése – lássuk be – még mindig irdatlan messze van a tökéletestől.
A második, hogy a magammal szemben támasztott elvárásaimtól időnként érdemes eltávolodnom, bohócsipkát húznom a fejükre és úgy szemlélnem őket. Nevetségessé válnak.
Végül pedig, és ez most a legfontosabb: egy olyan nap után, amikor tényleg összecsaptak a hullámok a fejem felett, még mindig tudtam találni legalább egy tucat olyan dolgot, amiért hálás lehetek. És tudjátok mit? Csak az ötödikig volt nehéz. Utána már tényleg könnyebben ment.