… a tökéletlenség.
Csíra korodtól azt plántálták beléd, hogy mindig, minden helyzetben a tökéleteset kell hoznod. Még csak nem is magadhoz, hanem másokhoz, mások legjobb formájához képest. Hogy mi is az a tökéletes, persze soha nem egyértelmű, így aztán folyton csak kergeted, mígnem belefeszülsz.
Tudod, egyetlen fán sem találsz két egyforma levelet. Botorság is lenne méricskélned, egymáshoz hasonlítanod őket, nemde? Hát miért tennéd ezt magaddal? Nem véletlenül kérdezem, folyton kerestem én is, miképp lehetnék elég jó, a tökéletesnél is tökéletesebb anya, tanító, barát, mentor és még mi minden. És minél inkább hajszoltam, annál távolabbinak tűnt ez a cél. Mert tökéletlen vagyok, mint ez a kissé elmosódott kép. És tudod mit? Ez most már kifejezetten megnyugtató, teljes és egész.
Az életed nem akkor fog elkezdődni, amikor – bármely szerepedben is – jobb leszel. Már most is tart. És méltó vagy arra, született jogod neked is, hogy teljes szívvel éld. Akár mindvégig ilyen tökéletlenül.