Múlt héten, legalábbis, ami ezt az oldalt illeti, kicsit elhallgattam. Mivel az életemnek nem csak Csandimentor-oldala van, szükségem volt rá. Valószínűleg már hamarabb sem ártott volna. Azonban most ismét jelentkezem, mert akadnak dolgok, melyeket szeretnék megosztani veled. Azért, mert hátha pont most segíthetek neked vele, meg persze azért is, mert már most érzem, hogy jobban vagyok tőle.
Mert van az úgy, hogy elfáradsz, pihenned kell és ez ér. Ér elesni is, mert felkelni mindig lehet. Ér sírni, kiabálni, fájni, ha akkor és ott úgy érzed, erre van szükséged. Ér kicsit elveszíteni az addigi fókuszodat, mert bőven lehetnek körülötted olyan dolgok, amelyek megkívánják azt, hogy ott légy – ha nem is teljes, de magadhoz mérten egész.
Aztán ér rosszabbul lenni akár testileg, akár lelkileg és ér ezt bevallani. Még akkor is, ha te is azt gondolod magadról, mint én: Na, ezt aztán igazán nem engedhetem meg magadnak. De. Megengedheted (és mégis ki, ha te nem?), mert emberből vagy.
Szabad elejtened egy időre néhány fonalat azok közül, melyekkel eddig zsonglőrködtél. Mert valahol, legbelül tudod, érzed – még akkor is, ha tényleg és totálisan összeomlani látszik körülötted minden -, hogy úgyis fel fogod venni őket. Hiszen továbbra is ez motivál, ez az, amit csinálni szeretnél.
Végül pedig ér segítséget kérni – és végtelenül hálásnak lenni, hogy akad kitől -, mert önmagadra kívülről rálátni épp neked a legnehezebb.
Azonban egy valamit nem ér. Feltenni a kezed és mindent feladni.
Szóval, ismét itt vagyok. És köszönöm, hogy továbbra is követsz.