A családi legendárium szerint apai dédnagyapám, Csősz István, aki még a vérzivataros XX. század előtt született, reggelente leginkább az előző napi ebéd felmelegített maradékát szerette elfogyasztani zuglói, szoba-konyhás bérlakásában.
Nem diktált neki se reklám, sem a kor hirdetései – persze, való igaz, a Pesti Napló vagy a Vasárnapi Újság hasábjain nem kaptak helyet egészoldalas felhívások joghurtokról, gabonapelyhekről és reggeli péksüteményekről. Ne feledjük, még televízió sem volt akkoriban, mi több, a magyar rádiózás hőskorára is várni kellett néhány évtizedet.
Azonban tudta azt, hogy az étel, az étel, bármikor fogyasztjuk is el. Ha egészséges és tápláló, nem kell, hogy reggeliként, ebédként vagy vacsoraként kategorizáljuk, vessük el vagy részesítsük előnyben, csupán azért, mert valamikor, valaki azt találta mondani: ez így szokás.
Több, mint száz évvel később, már funkcionális ismeretek birtokában, magam is ugyanezt vallom. És dédapám nyomdokain járva, szoktam én is, időről időre „ebédet” reggelizni. Az alábbi tányéron is egy ilyen reggelimet látod. Előző napról maradt vegyes zöldségragu, egy szelet sült hússal, hűtött burgonyával és salátával. Egy kanál házi, fermentált lilakáposztával, vagyis természetes probiotikummal tettem teljessé az étkezésemet.