Az alázatról

Azt hittem, velem ez már nem történhet meg. Először nem is nagyon akaródzott erről írnom.
Mert hát milyen mentor az, aki…?
Hát, ilyen. Ember.
És ha hiteles szeretnék maradni, márpedig ez a tervem, másképp mit sem ér, akkor nem csak a rivaldából dumálok itten mindenféle okosságokat neked.
Az történt, hogy túltoltam.
A húsvéti hazautazás érzelmileg is megterhelt, amit hazaérve egy kiadós köhögős, orrdugulós, fülcsengős, takonykórral koronáztam meg.
Pontosan tudom a lelki okait, tisztában vagyok azzal, hogy a vírusok nem csak úgy random kinéznek engem maguknak, mert olyan cuki vagyok.
Hát, nem.
Pihenés?
Ah, szó sem lehetett róla.
Olyannyira nem, hogy a betegségem kellős közepén talpra cibáltam magam, és még vendégeket is fogadtunk.
Bizony. Akikkel éjjel kettőig fent tivornyáztam.
Jólesett a társaságuk, rég találkoztunk, huszonéves barátok…
De megveregeti valaki a vállam azért, hogy betegen túlpörgettem magam?
Persze.
A szervezetem. Hát az akkorát csapott a vállamra, hogy megéreztem.
Tegnap estére ugyanis sikerült a vérnyomásomat az egekbe tornásznom, a fülemben lüktetett a vér, hát nekiültem este fél tízkor vérnyomást méregetni. Egymás után tizszer.
Legjobb stratégia alvás helyett, betegen, kialvatlanul, nem?
Na jó, azok az egek még kicsit távol voltak (imádom a drámát), de az alacsony-normál tendenciámhoz képest egy 140/90-es ijesztően magasnak tűnt.
Tehát mi következik? Nézzük a menetrendet.
Pánik.
Olyan, amilyet utoljára majd’ 16 éve éreztem.
Önmagam hergelése, folyamatos vérnyomásméregetés késő éjjel.
Meg a férjem (olykor bosszantóan) józan hangja: „Hát mit mondanál ilyenkor egy hozzád fordulónak?”
És az én kétségbeesett vinnyogásom: „Nem tudoooom…”
Hát dehogynem. Tudom.
Ám amikor imbolyog a talaj, piszkosul nehéz.
Légzéstechnika.
Hiszen ez az, ami segít.
Visszagondolva döbbenetesen gyorsan, alig negyed óra alatt normalizálódott a vérnyomásom.
Megnyugodtam.
Végre sírtam.
Tudod miért?
Mert szeretek élni.
És mert végtelenül hálás vagyok azért, amire ez az eset tanított.
Az alázatra.
Arra, hogy nem elég csupán megmondani, edukálni. Ha nem éltem át magam is, ha képtelen vagyok átérezni a hozzám fordulók problémáit, mit sem ér.
Önnön esendőségem tanított, hogy el ne felejtsem.
A teljes gyógyulás még egy-két nap, és mert nem akartam, hogy bennem maradjon, még ágyban írom ezeket a sorokat.
De továbbra is itt vagyok. Veled, az úton.